Virtuális Egyetem 2.

...És újra egy Virtuális Egyetemi kurzus. Szemán Zoltán és Habók Lilla neve fémjelzi a Virtuális Könyves Közösség című Second Life-os képzést. Ismét nagyon érdekes a téma, de a gyakorlat még inkább. Készítettünk már virtuális bemutatót saját könyvespolcunkról, kisfilmet rendeztünk tanulságos történetekből és elkészítettük saját kedvenc könyvünket is. Én sajnos temérdek egyéb elfoglaltságom miatt mindenbe egy kicsit belekóstoltam csak, de azért képek is készültek az eseményekről. Álljon itt néhány ezekből.

Órák SL-ben 2

Már jó régen vége (sajnos) a Virtuális Egyetem Élet a virtuális térben képzésének. A befejezéskor megígértem, hogy írok azokról az órákról, melyekről nem írtam első bejegyzésemben, de "ember tervez..."

Most itt az alkalom, van időm, megírom, amire még emlékszem. Ehhez segítségemre vannak a virtuális kampuszon készített képek.

A soron következő órán először csak megfigyelők voltunk, a Debreceni Egyetem hallgatói Second Lifeban mélyítették el matematikai tudásukat. Egy meglepően egyszerű eszközzel, számomra mégis bonyolult matematikai fogalmakat tanultak. A feladat fizikai lényege a tárgyak mozgatása volt. Kívülállóként ismét az volt tanulságos, hogy egy egyszerű tárgy megalkotásával, használatának megtanításával milyen színessé, élvezetessé lehet tenni, az amúgy (számomra) száraz és nehéz matematika megtanítását. A hallgatók tanulás közbeni kommunikációjából is az derült ki, hogy érdekli őket a feladat.

Matek

A következő két órán játszottunk. Az elsőn vívtunk, a másodikon pedig egy játékasztalnál próbáltunk ki egy pusztán szerencsejátéknak látszó, mégis stratégiai játékot. Tulajdonképpen a vívás is a stratégiára épült, hiszen az avatarok megadott lépésszámmal mozogtak. Célszerű volt előre kigondolni, hogy milyen távolságra közelítjük meg az ellenséget, megtámadjuk-e vagy inkább visszavonulunk. Ha előzetesen jól döntöttünk, akkor könnyen le lehetett győzni a szembenállót. 

Vívás

Vívás

A játék neve: Hud

Három színnel is beértem

Az ezt követő két órán azt gyakoroltuk, hogy hogyan tudunk idegen, de ingyenesen elérhető Second Life-os helyeken tájékozódni, ingyenes tárgyakat begyűjteni magunknak. A megadott helyek lenyűgözőek voltak, jártunk Párizsban, Londonban és egy egzotikus állatokkal tarkított helyen (a nevére persze már nem emlékszem). Nehezen ment a tárgyak begyűjtése, szerencsére ezeknél a feladatoknál működött a résztvevők között a kooperatív csoportmunka, így sosem tértem haza üres kézzel.

Exotikus állatok között

      

Párizs

Közben hozzánk csapódott egy kis „olvasás társaság”. Az ő foglalkozásaikra is be lehetett jelentkezni. Virtuális környezetben beszélték meg kedvenc olvasmány élményeiket, az általuk olvasott új könyveket. Csak megfigyelőként vettem részt, de élveztem az eszmecserét, különösen ami a kortárs irodalomról szólt.

Zárásképpen megbeszéltük a képzés tapasztalatait, de hogy ekkor se unatkozzunk különböző „tárgyakat”, ruhákat vehettünk magunkra, színesítve ezzel személyiségünket.

Beszélgetés

Londoni mini farkas

Várom a szeptemberi folytatást!

Órák SL-ben

Április 4-én, az ígéretekhez híven elkezdődtek az órák a virtuális térben. A Second Life világában a Debreceni Egyetemnek egy saját kis "földecskéjén", Kiribatiban. Általában bejelentkezéskor ide érkezem, ez a központi hely, innen indulnak a kalandozások a virtuális világban. Ez a föld nem más, mint egy kis bekerített sziget a tenger közepén, de a sziget alatti, víz alatti világ is az egyetemé, sőt több más szintre is lehet teleportálni, ahol további érdekességek várnak a tanulókra.

A képzés két csoportban (kezdő és haladó) zajlik, de számomra gyakran összefolyik a kettő, mert a kezdőre nem mindig "érek oda", a haladó órán pedig sokszor ott maradok.

Kiribati "közepe"

Így gyakoroltam már az avatarommal való közlekedést, a kezdőpontra való visszatérést (ha véletlenül a tengerbe estem) és a kamera használatát. Ez utóbbi igen nehéz feladatnak bizonyult. Többféle állása van a kameránknak, egy tárgyat több nézőpontból is megvizsgálhatunk, de miután avatarunk ilyenkor nem mozdul, csak a kamera, nehéz ezeket a fókuszálásokat beállítani. Sok gyakorlással, türelemmel mégis sikerült megoldani a feladatokat. Az egyik például az volt, hogy egy a tenger alján lévő kocka aljának a színét kellett megmondani. A kockát úgy kellett megtalálni, hogy csak a kamera mozoghatott, az avatár a víz felszíne felett ácsorgott. Végül is sikerült a királykék színt "meglesnem".

A víz alatt a kockának már hűlt helye

A teleportálások során a virtuális egyetem több szintjére is eljutottunk. Az egyik helyen azt tanultam meg, hogy az SL világát össze lehet kötni az egyetem Moodle felületével, ahova a hallgató regisztrálhat és a "valóságos" feladatait az e-learninges felületen végezheti el. Különböző tárgyakat lehet telepíteni a virtuális egyetem földjére,melyek különböző funkciókkal bírhatnak. Egy italautomata például egy tesztet (vagy többet) tartalmazott. De a barátságos fűzfa alatt ülve, asztalokba telepített teszteket lehetett megoldani. A réten alapműveletek gyakorlására szolgáló kockákat találtam. Mennyivel motiválóbb így egy tesztet kitölteni, mint az iskolapadban ülve!

A SLoodle felület

Tesztautomata

Műveletek kocka

A haladó órákon nehezebb feladatokat kaptak azok, akik már jól ismerik a Second Life világát. Kincsesládák felkutatásával és a bennük lévő kérdésekre való válaszadással kockákat gyűjthettek be a résztvevők, és ha a kilenc kockát helyes sorrendben egymás mellé mozgattuk, Chaplin képe mosolygott ránk. Természetesen az igazi feladat itt a tárgyak mozgatása, mely cseppet sem volt könnyű. De közös munkával, összefogással sikerült. (A virtuális világban ugyanúgy van jelentősége az együttműködésnek, mint a valóságban.)

Az egyik órán adott elemekből egy egész faházat építettünk. Itt tudtam meg, hogy léteznek Second Life-ban úgynevezett sandbox-ok, ingyenes területek, melyeket bizonyos ideig bárki ingyen használhat. Egy ilyen helyszínen épültek fel a faházak. Hát még nem sikerült profi módon, de gondolom ez is, mint minden csak gyakorlás kérdése.

Az első próbálkozás

Kíváncsian várom a következő órákat.

Virtuális Egyetem

Szóval: ismét egyetemre fogok járni. Méghozzá virtuális egyetemre. Vagyis a Virtuális Egyetemre. Hogy mi is ez az Ollé János által megalkotott University, arról itt olvashatunk.

Bejelentkeztem az Élet a virtuális térben című kurzusra, mely március 4-én indul, úgyhogy újra blogot fogok írni itt is. Remélem, hogy sok újat tanulok majd a Second Life oktatásban való használatáról.

                                     

Virtuális Oktatás Börze

A Virtuális Oktatás Börzéről véletlenül hallottam valamelyik közösségi oldalon. (Ez az átka annak, ha az ember több csoportnak is a tagja, ha túl sok embert követ a Twitteren, ha túl sok hírt olvas a Google Olvasóban. Vagyis kicsit később, már nem tudja, honnan is a hír.)

A Virtuális Oktatás Börze, első ránézésre, egy flash alapú virtuális tér (ez a Firefox és a Flash player újabban megjelenő ütközései miatt jelenthet némi problémát, de nyilván más böngészőkben nem áll fenn ez a hiba). Egy kiállítás, ahol (jelen esetben) képzéseket kínáló cégek, egyetem(ek), intézmények jelentek meg. A felület teljes palettája regisztrálás után érhető el a képzést keresők számára.

Az első belépéskor egy rövid kérdőív kitöltésére kérnek minket, melynek segítségével behatárolják, hogy mely kiállítók felelnek meg legjobban igényeinknek. Ez egy jó funkciója a felületnek, bár az idei börzén (számomra is meglepő módon) viszonylag kevés kiállító van jelen, így az összes képzés megtekintése sem okozhat a látogató számára gondot.

A teszt kitöltése után kezdhetünk a számunkra felkínált "találatok" megtekintésével, de én mégis ellátogattam a kiállítás információs pultjához. Itt megtudtam, hogy melyik kft. a szervező (ők egyébként kiállítóként is jelen vannak), és, hogy az Educatio támogatja a rendezvényt. Sajnos tulajdonképpen csak ennyi, amit az eseményől meg lehet tudni. Ugyan működik "Bővebb információ" és "Tovább" gomb, de ezek sem visznek "bővebb információt" nyújtó felületekre.

  http://www.virtualisoktatasborze.hu/#/standInfo/12/zona2

A kiállító térben 9, általunk is ismert (ismerhető) cég standjaira látogathatunk el. Ezek között található a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara, melynek kínálata igen bőséges, de a már lezajlott felvételi eljárásokon belüli képzéseket is tartalmazza, így ezek már csak a következő "felvételi" időszakban lehetnek relevánsak. A standok felépítése hasonló, mindegyik kiállító rendelkezik recepcióval, videószobával és külön bemutatkozó helyiséggel. A recepción csetelhetünk a kiállító képviselőjével, kérdéseinkre azonnali válaszokat kaphatunk. Az egyes képzések listájában lehetőségünk van bővebb információt kapni az adott képzésről, de valami miatt (nyilván az ügyetlenségem az oka) ennél a funkciónál órákig a homokórát működtette a rendszer, majd kaptam egy e-mailt, hogy a cég hamarosan megküldi az általam kért tájékoztatót. (Tegnap óta még nem érkezett meg.)

Körülbelül ennyi funkciót sikerült megismernem.

A fő oldalon megtekinthető, hogy hány online látogató böngészi éppen a honlapot, nem próbáltam (:-)), de talán velük is csetelhetünk.

Összegezve: Amikor a kiállítás nevét elolvastam, igazából én pedagógus képzésekre asszociáltam. Hát ez az elképzelésem nem teljesült. A kínálat legtöbb eleme pénzügyhöz, közgazdasághoz, ügyvitelhez, nyelvtanuláshoz kapcsolódik. (Természetesen találtam egyéb lehetőségeket is, pl. cukrászati oktatást.) A felület tetszetős, de nekem nagyon hiányzott, hogy az egyes képzésekről azonnali  bőséges információt szerezhessek, letölthető dokumentum formájában. Talán ezt, az általam hiányosságnak vélt problémát küszöböli ki az azonnali cset lehetősége.

Mindenesetre jó kezdeményezésnek tartom a börze létrejöttét, és valóban a jövő lehetőségei között számontartandónak vélem.

Kedves Rendszeres Olvasóim!

Készítettem egy másik blogot, melyben hivatásomról fogok írni. Ezt a jelenlegit keveset fogom a jövőben használni.

A profiknak biztosan sikerült volna a két blogot egybeszerkeszteni, mondjuk egy új oldal hozzáadásával, de nekem csak ezzel a megoldással sikerült. (Várom okos hozzászólók ötleteit, hogy hogyan lehetett volna megoldani!)

Ha továbbra is szeretnék/szeretnétek gondolataimat olvasni, az alábbi új helyen tehetik/tehetitek meg:  

http://tarmari.blogspot.hu

Köszönöm az eddigi hasznos hozzászólásokat!

Tar Marianna

És eljött az utolsó…

Egész héten olyan sok minden járt a fejemben az eheti témához kapcsolódóan, annyi frappáns és szerintem jó gondolat jutott eszembe, de elkövettem azt a hibát, hogy nem jegyzeteltem. Így most itt ülök, és nem tudom, hogy mit is írjak. Az az igazság, valahogy lelkileg is megterhelt ez az utolsó hét. (Mintha már ezt többször említettem volna, talán hiteltelenné is vált ez a mondatom. Nem tagadom, lelkizős fajta vagyok.)

Az első érzés, amely szerintem ösztönös (a legtöbb emberben megvan), és amely először a tudatomba férkőzött, az a sajnálat a sérült emberekkel, gyerekekkel kapcsolatban. Persze azonnal működésbe lépett a vészcsengő, hiszen munkám során már nagyjából megtanultam, hogy erre van legkevésbé szükségük ezeknek az embereknek.

Az iskolában közvetett tapasztalatom van autisztikus gyerekekkel, látássérültekkel, mozgássérültekkel (Nem én tanítom őket). Ahogy már írtam, iskolám integrál akadályozott gyerekeket. Azt is említettem, hogy az érzékszervi fogyatékossággal élőkkel remekül bánunk, valóban befogadóak vagyunk.

Közvetlen tapasztalatom inkább a BTM-es gyerekekkel volt eddig, akiket már sokkal nehezebben fogadnak el a tanárok. Pedig csak össze kellene ülniük, közösen megbeszélni, hogy ezeknek a gyerekeknek hogyan tudják segíteni az optimális tanulását. Ja, hogy egyéni tanmenetet kellene írni, egyéni haladási és fejlesztési tervet és ez sok munkával jár…? Hát így van. Közösen kellene dolgozni, team munkában egy – vagy több gyerek érdekében? Megy ez nekünk? Az igazi nagy probléma azonban az, hogy a tanárokat még mindig a szerint értékelik, hogy milyen eredményeket tudnak elérni egy-egy osztályban. Egy – két, néha több ilyen gyerek igen csak le tudja rontani az eredményeket. Vajon miért nem a „hozzáadott érték” kerül mérésre, mert azt nehezebb lenne objektíven vizsgálni? A statisztika miatt „vesznek el” ezek a gyerekek? A másik nagy probléma, hogy az az optimális eset, hogy egy gyógypedagógus segíti a gyereket is és a pedagógust is ebben a folyamatban, nagyon ritka vagy nagyon esetleges. A tolerancia elmaradásának még egy oka lehet, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek „nehézségei csak a normális variációnak tekinthetők” vagyis nem tekinthetők tanulási nehézségnek. Ezekből a gyerekekből – valljuk be őszintén – néha elég sok lehet egy osztályban (kettes, hármas tanulók). A pedagógusok az ő eredményeiket is kudarcnak élik meg és esetleg nem tudnak különbséget tenni a valódi akadályozottság és e között. (Erre persze semmilyen bizonyítékom nincs.)

A jelenlegi helyzet az, hogy a 29 fős osztályomban most van egy idegrendszeri zavarral küzdő, egy hiperaktív és egy tanulási nehézséggel küzdő kisfiú. Érdekes, hogy most olvastam, hogy a fiúkat sokkal inkább érintik ezek a problémák. Szóval, amit igazából ki akarok hozni ebből az az, hogy most írom le először ezt a „statisztikai” adatot. Nekem ők ugyanolyan gyerekek, mint a többi. Amikor készülök az óráimra, nem készítem fel magam külön, hogy majd velük milyen nehéz lesz, de a normál óravázlatba beépítem a nekik szóló külön részt. Ezek nem elkülönülő tananyagok, inkább csak „cselekvési tervek”. Az első kisfiú könnyű eset, ő nagyon okos, megfelelő a figyelme, gyönyörűen olvas, inkább csak érzelmi zavarai vannak. Ha váratlan esemény történik, akkor (az épek szemszögéből nézve) „hisztizik”. Neki biztonságos utasításokat, kiszámítható óramenetet, megfelelő magyarázatokat kell adni. A másik két kisgyerek mellé bizony oda kell ülni. Erre az esetre inkább a „többség” munkáját kell megszerveznem, hogy ők haladhassanak tovább a saját tempójukban, és ne maradjanak ők sem törődés nélkül. Nem könnyű, de nem is nehéz munka, ha az ember természetesnek veszi, hogy így kell tanítani. Persze olyan eset is van (remélem, hogy megfelelő arányban), amikor ez a két kisfiú egy kicsit békén van hagyva, engedem, hogy „lemaradjanak” és a többiek pedig „szárnyalhatnak”. (Már megint magamról írtam és megint a gyerekekről.)

Ezért tetszett a MÜPÁs bejegyzés is. A MÜPA biztosította a lehetőséget, hogy fogyatékos emberek is járhassanak a rendezvényeire. Nem utólag gondoltak rájuk. Az persze már más kérdés, hogy amikor az épület épült, ez már előírás is volt. De nekem ez akkor is azt fejezi ki, hogy ember és ember között nincs különbség, bár lehet, hogy az egyik segítségre szorul, de ha a feltételek megvannak, akkor képes teljes életet élni. (Persze tudom, hogy eset és eset között nagy különbségek vannak és, hogy sok minden financiális kérdés, és hogy sok-sok objektív akadály van az életben...)

A reflexió: Nagyon jó dolog, hogy sok emberrel a csoportban egyformán gondolkozunk a kérdésről. Jó volt olvasni, hogy sokan személyes élményt is megéltek. Persze rossz volt olvasni a felmerülő problémákról, de az ember nem tehet úgy, mintha nem lennének. Akkor van baj, ha csak arról tudunk beszélni, hogy valamit miért nem tudunk megcsinálni. Az integrációval kapcsolatos kételyek felmerülése is teljesen elfogadható, hiszen jó pár rossz megoldással szembesülnek a felnőttek, főleg az oktatás kapcsán. Javaslom a jó gyakorlatok vizsgálatát, azok optimizmusra adnak okot. (Na, ez meg jó csöpögős lett. :-))

Ami viszont biztos: bármilyen oktatási területen dolgozó, értelmiségi embertől elvárható a toleráns, elfogadó, segítő gondolkodás. (Még, ha a gyakorlatban jelenleg nem is így van, ez akkor is alapkövetelmény!)

Digitális technológiák az akadályozottak esetében? Szerintem nagyon hasznos ezeket az eszközöket az ő oktatásukban használni. A hiperaktivitásra, bármilyen furcsa is, nálam bevált. Igazából nem tudom, hogy miért, de elmélyültté teszi gyerkőcömet, ha a számítógépen szöszmötölhet valamivel. Persze csak ha érdekli a dolog. A Word programba szöveget beírni, már nem olyan vonzó. Már közhelynek számít, de a billentyűzet használat, a helyesírás ellenőrző sokat segít a diszes gyerekeken is. Ha mást nem, önbizalmat ad. Vannak diszlexiát javító multimédiás programok is a neten.

Az autistákkal kapcsolatos „eszközhasználatról” hiteles forrásból itt olvashatunk. Kíváncsi lennék, a blog írója vajon hogyan vélekedne e heti beszélgetéseinkről?

A web akadálymentesítésével pedig már komoly szakemberek foglalkoznak, melyről előző blogomban említést is tettem.

Sajnálom, hogy a felnőttoktatás szempontjából nem tudtam megvizsgálni a kérdést, és azt is, hogy a téma „félrevitelében” ezen a héten jócskán benne volt a kezem.

De a jelszó erre a hétre akkor is csak az marad: „Az első az attitűd, a szakértelem csak ezután következik.”