Az első reflexiók…

Gondoltam a címbe beleírom még a kognitív szót is, mert azt tanultam, hogy a kognitív reflexiónak (konyhanyelven szólva) köze nincs az érzelmekhez. De akkor az jutott eszembe, hogy ezt pedig, hogyan fogom összeegyeztetni a blogolás fogalmával. (A Wikipédián van neki meghatározása.) Már a ceruzával (tollal) írt napló is feltételezte annak idején az érzelmi (vagy teljes?) kitárulkozást. (Bár azt titokban írtuk, magunknak.) Arra gondoltam, hogy ha „kognitív” leszek, akkor nulla érzelemmel, kevesebb marhaságot írok majd le.

Miért indítottam így (kicsit nehézkesen) a második bejegyzésemet? Ahogy már a Facebookon is kommenteztem, rendkívüli módon félek attól a helyzettől, hogy valami olyat írok le „tényként”, amiről kiderül, hogy nem úgy van. Nem a bátor visszajelzésektől félek, amelyek majd elirányítanak engem a „helyes útra”, nem a hibával való szembesüléstől, hanem a sok-sok ember titkos gondolatától: „ejnye-ejnye, butácska leányka”. Nagy dilemma nekem az, hogyan lehet elkerülni ezt a helyzetet úgy, hogy kénytelen vagyok :-) nyilvánosan írni. Mert ha legalább az a jó tulajdonságom megvan, hogy ismerem saját magam, és tudom, hogy nem kéne nekem tudományos dolgokba beleszólni, akkor is, jelen helyzetben kénytelen vagyok ezt tenni. Ha esetleg tartom magam ahhoz, hogy a „száraz elméletet” írom le, szépen rendszerezve, akkor úgy érzem, hogy a bloggal megint csak nem vagyok koherens.

Ezt a dilemmát abszolút generációs különbségnek érzem, valahogy úgy érzem, a fiatalabbakban már nincs meg ez a gátoltság. (És ezt most nem pejoratív értelemben írom.)

Evvel az önreflexióval abszolút megcáfoltam egy kedves kritikusom véleményét: „a blog egy személyes műfaj, a kitárulkozás kockázata nélkül…”

Most beszéljünk a kurzusról: Az első pár nap nagyon izgalmas volt. Szerda este szembesültem avval, hogy bár nagyon tisztességesen végighallgattam Tanár Úr előadását, a „hallott” dolgoknak nem sok hasznát vettem. A diáit végignézve már sokkal több információ jutott el hozzám, de még mindig bizonytalan voltam. Valamelyik információelmélet írja azt, hogy az információ bizonytalanságot csökkentő tényező. (talán a matematikai) Hát kerestem egyéb forrásokat. A csoporttársak jegyzetei nagyon sokat segítettek. Először szándékosan nem olvastam el a már kész blogokat, nem akartam azokat önkéntelenül is felhasználni sajátomhoz. Amikor megírtam saját megosztásra szánt bejegyzésemet, addigra már úgy éreztem, hogy van miről írnom.

Mára elolvastam jó pár blogot. Néhányhoz a blogban hozzá is szóltam.

Miközben kommenteztem, aközben felfrissítettem valamikori „tudásomat” a témában. Varga Csaba szociológus azt mondja az információs társadalomról: „Az információs társadalom olyan korszak jelképes neve, melyben a gazdaság, a társadalom és a kultúra alapvetően az információk gyártására, cseréjére, értékesítésére épül.” Gondolkodom, hogy e meghatározás szerint „itt van- e már” az információs társadalom? A tudás alapú társadalom egy jól körülhatárolt fogalom, csakúgy, mint az információs társadalom és általában ugyanazokban a szakirodalmakban foglalkoznak vele. (Az persze más kérdés, hogy beszélhetünk-e erről Magyarországon, jelen pillanatban.) A szakirodalom a tudást tartja felettes kategóriának, amennyiben leírja, hogy az információ milyen úton-módon válik tudássá. Sándori Zsuzsa például: adat-információ-tudás” létráról” beszél.

Ha az információról beszélünk és a webről, még mindig óriási a szöveges információ dominanciája az Interneten, pedig ha csak a "többszörös" intelligenciára gondolunk, pl.: az audiovizuálisoknak sokkal több hangüzenetre lenne szükségük. Ezt egyik csoporttársunk is említi blogjában.

Hasznos információkat találtam egy másik csoporttárs bejegyzésében a WEB2-ről. Főleg az volt hasznos, hogy összeszedett volt, nem kellett sok-sok honlapot meglátogatni az információkért. A bejegyzés technikailag és fogalmilag is a helyén volt. Sok technikai információ volt a lapon, és a linkek bizonyították, hogy a szerző alkalmazások sokaságát ismeri. Elgondolkodtató volt a Web2-ről szóló filozofálgatása. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy a diákokkal tartalmat megosztani nem olyan félelmetes, mint egy blogban. Feléjük is törekedni kell a magas színvonalra (sőt feléjük leginkább!), de annál a generációnál, akiket én tanítok még másképp. A hivatásomban meg egyébként is képzettebbnek érzem magam, mint az információtudományban. A tanítás tudományával kapcsolatban sokkal több mindent tudnék megosztani. (Lenne-e érdeklődő rá?) Lehet, majd arról is írok blogot önbizalom növelőként, hogy hogyan tanítom a kicsiket. :-))

A kettővel feljebb lévő bekezdést ez a csoporttársam ugyan megcáfolta, alátámasztva a Mindentudás Egyetemén hallottakkal, de én mégis azt mondom, hogy ha figyelembe vesszük a „többszörös intelligencia” meglétét, ebből kiindulva, nem mindenki válik türelmetlenné egy hallott előadás során, sőt van, akit kifejezetten a mérhetetlen karakterszámban való eligazodás őrjít meg. A többszörös intelligenciák közül a net legalább három „kielégítésére” képes (lenne képes): a verbális-nyelvi, az interperszonális és a térbeli-vizuális intelligenciáéra. Egyelőre valóban túlsúlyban vannak a verbális-nyelvi elemek. Ennek a blognak a kapcsán jutott még az is eszembe, hogy szerintem nem a megosztott információ mennyiségétől függ, hogy a web2 lehetőségeit kihasználjuk-e eléggé. Ha csak egy zárt közösségben, a közösség javára osztjuk meg tudásunkat, már akkor is megtettük a magunkét.

Egy másik blogban (amely mellesleg szenzációs volt, legfőképpen segítőkészsége, közösségi szellemisége miatt) merült fel az interaktivitás kérdése. Jó kis tudományos megfogalmazások kerültek a blogokba és a kommentekbe, de én inkább az interakció szóból indulnék ki. Ez kölcsönhatást, kölcsönös viszonyt jelent. Ezt például az interaktív táblák szempontjából többféleképpen is lehet értelmezni. Talán a hardver oldaláról úgy (nem tudom, nem biztos), hogy a tábla, vetítő, számítógép kölcsönös viszonyban vannak egymással, bár ez lehet, hogy elég erőltetett. A feladatok szempontjából azonban biztos, hogy úgy értelmezhető, hogy a táblán lévő feladatok általában nem statikusak, mindig továbbfejleszthetők, a gyerek alakíthatja őket, sőt készíthet is feladatokat. A tanuló interakcióban van és kivételesen nem a pedagógussal, mert ebben az esetben a pedagógus csak segítő személyzet. Továbbá itt a sokszínűséget is jelenti, mert egyetlen feladatból nagyon sokfelé el lehet jutni, akár az interneten fellelhető tartalmakhoz is.

Örültem, hogy nem csak az én fejemben fordult meg az Interneten való szemetelés haszontalansága. Annak is, hogy más is úgy vélekedik a Twitterről, ahogy én. (Ettől még nem biztos, hogy ez a helyes vélekedés.)

A legjobb viszont az olvasgatásban az volt, hogy láttam, hogy az olvasott blogok közül mindegyik megpróbál a feladatnak színvonalasan megfelelni. Hősiesen megvallom, hogy szűrtem az információmennyiséget és nem olvastam el az összes blogot, de az elolvasottak segítségével tudásom gyarapodott. Végül is ez a kurzus célja.

Végül is mivel gyarapodtam:

·         Rengeteg linkkel a böngészőm „Könyvjelzők” gyűjteménye, s miután ezeket el is olvastam tudásom is gyarapodott. (a heti elmélettel kapcsolatban, de egyéb „mellékvágányokon” is.)

·         Sok-sok a témához kapcsolódó szakirodalommal.

·         Okos és fiatal emberek saját gondolatainak a megismerésével, mellyel néha magamban vitatkoztam, de ezek sokszínűvé tették a témára való rálátásomat.

·         A Wikipédiáról megerősítést kaptam.

·         Avval a gondolattal, hogy az embernek időnkét érdemes „leporolnia” már megszerzett „tudását”, ha nem használja jelen időpillanatban, akkor is, mert ez megóvhat minket a szakbarbárrá válástól. (Ez minden pedagógusnak elkerülendő lenne!)

·         Menet közben rájöttem, hogy a most tárgyalt téma (tudomány) igencsak interdiszciplináris. Rendszeresen lefordítottam saját hivatásom gyakorlatára.

·         Változott az énképem, sok ember véleményétől. (Bár ezek érzékelhetően a humánus objektivitás technikájával lettek megfogalmazva.)

·         Gyorsolvasási készségem egyértelműen fejlődött.

Nagyon nincs meg a 12ezer, de most avval a technikával élek, hogy ezt megosztom, és majd holnap még írok hozzá. Több karakter észlelésére nem képes ma már a szemem és az agyam.

E heti kedvenc idézetem, talán azért, mert a Facebookon a csoportban sokat beszélgettünk erről: „Minél többet tudnak rólunk az adatbankok, annál kevésbé létezünk.” Marshall McLuhan