Jó volt újra „hallani”…

Szerdai napokon csak este kerülök „gép” közelbe, így felvételről néztem a délelőtti órát. Valóban akadtak technikai problémáim nekem is, de csoporttársam órai jegyzete kisegített. Erről azonnal eszembe jutott a Konnekt csoport (vagy általában a csoport) egyik pozitív jellemzője: a tagok segítik egymást. Kollaborálnak. Most ebben a csoportban úgy tehetjük, hogy sokan nem ismerik társaikat. Mégis beindultak a segítő effektusok, az egymással való törődés. Vajon bármely „hirtelen” szerveződött közösség alkalmas erre?

Azután továbbolvasva a jegyzetet és a diákat „AHA élményem” volt, hiszen én ezt már tanultam. Több tekintetben már nagyon régen, másképp nézve pedig nem is volt az „olyan régen”.(2004-2008) Akkori tanárom az információs társadalom kapcsán még csak arról beszélt, hogy mekkora, milyen léptékű lesz a világban az információk megsokszorozódása. Komoly (politikai) hatalmat jósolt azoknak, akik az információk birtokában lesznek. (Persze információ és információ között már akkor is volt különbség.) Nem kellene így lennie, de bizony nagy előny amikor a munkahelyen megtalálok olyan dolgokat a Neten, amit más nem vagy megoldok egy technikai problémát a számítógéppel kapcsolatban. (Természetesen ilyenkor a rendszergazda "szigorúan" távol van.) És csak azért előny, mert olyan információk birtokában vagyok, aminek birtokában kollégáim is lehetnének.

A technika csodálatos fejlődése kapcsán, akkor még csak felmerült pl. a Blue-Ray fogalma, a CD-ROM-ok „elavulásának” kérdése, ma már mindenkinek természetes az előbbi használata. Facebookról akkor még szó sem volt, de már tanultunk a web2-ről, sőt „hálózatban” is működtünk. Ma (két hónapja) a Smart TV az újdonság, vajon meddig?

És ekkor egy homályos gondolat került elő, állandó gondolkodásra késztetett agyam mélyéből, hogy valóban egyet kell értsek avval, hogy lemaradásban vagyunk. (Nem tudom, hogy kulturális-e vagy sem a lemaradás, de a technika fejlődéséhez képest mindenképpen lemaradtunk.) A lemaradásban azonban nem érzem a generációs különbséget.

Az idősebbek a technikát nem ismerik – NEM nem tudják, hanem nem akarják megtanulni. Na, ez túl nagy általánosítás, de sokan vannak így vele. Túl ijesztő számukra ez az új, nyitott világ, leragadnak a „hamis nosztalgiázásban”, mert abban talán biztonságban érzik magukat. De nem csak ez a probléma, hanem úgy vélem, az is, hogy sokan nem is jutnak hozzá az újnál újabb technikai eszközökhöz. Egyszerűen nincs pénzük, hogy megvegyék.

A fiatalabbak (azok közül sem mindenki – nekem azért a 30% „kirekesztett” már nagyon jelentős) pedig használják az idősebb generáció által számukra biztosított csúcstechnológiákat, no de mire? Ez nem ítélet, de azért be kell, hogy lássuk (és szociológiai kutatás is bizonyítja), hogy hasznos dolgokra nem sokan. (Bár azt, hogy tudnak az Interneten közösséget építeni, én mindenképpen hasznosnak tartom.)

A pedagógusok és tanítványaik közötti generációs problémákat sem az IKT technológiák ismerete vagy nem ismerete adja, hanem a „másmilyen” gyerekek, „másmilyen” elvárásainak figyelmen kívül hagyása. Nem csak az IKT-t kellene megtanulnunk és alkalmaznunk, hanem olyan teljes módszertani megújulásra lenne a pedagógusoknak szüksége, melyekkel „jól” (nem tökéletesen) lehetne a mai diákokat vezetni a tudás megszerzéséhez. Ennek a folyamatnak csak egy része a technológiák oktatásban való alkalmazása.

Más, kissé csapongó gondolataim közül:

Az Internet hirtelen fellendülése, elterjedése idején nagyon sokan jósolták a Gutenberg – galaxis „bukását”, az olvasás „végét”, a könyvtárak „halálát”. A könyvtárosok válasza erre az volt, hogy elkezdtek digitalizálni. (Több komoly digitalizálási projektről lehetett hallani, ezek közül személyesen láttam egyet az OSZK-ban.) Bővítették katalógus szolgáltatásukat, hálózatot építettek és azóta is működnek. Virtuális könyvtárlátogatásokat szerveztek, vagyis válaszoltak a kihívásokra.

Miért van ez így a könyvtárosok társadalmában, miért működtek ők már „akkor” hálózatban, a pedagógusok pedig miért nem? Olyan levelező listájuk van, ahol komoly, a könyvtári tudományban jártas szakemberek osztják meg egymással gondolataikat és tájékoztatják a könyvtárosokat a legújabb technikai újdonságokról.

Akik valódi tudásmegosztásra lennének képesek (?), vagyis a pedagógusok miért „nem veszik fel a kesztyűt”? Sajnos ez nem csak az IKT-s tudásukra igaz. Van-e szakmai nyelvezetük? Léteznek-e pedagógiai protokollok, eljárásrendek? Van-e konzultáció a pedagógusok között? (Ezek költői kérdések?)

A Wikipédia effektusról az a véleményem, hogy sokkal egyszerűbb egy szükséges „rossz”-nak beállítani, mint a színvonalat erősíteni. Avval nem értek egyet, hogy a Wikipédia úgy rossz, ahogy van, csak azok nagy része, akiknek igazán hasznos lenne, még nem jártas az információ valóságtartalmának értékelésében. Ott pedig kifejezetten ellentmondást érzek, hogy felfoghatatlan az információmennyiség, ezt fogadjuk el, de azért fejlesszük a tartalmakat, mellyel még több információ keletkezik.

Az ökológiai témakörben találhatunk utalást is erre, hiszen ott a kérdés, hogy mit érdemes megosztani? Itt az a gondolatom támadt, hogy akik ezt képesek lennének mérlegelni, azok nem nagyon „osztanak meg”.

Aztán ugyanebben a részben ott a nyersanyag spórolás kérdése. Vajon a képernyőn olvasunk-e vagy még mindig kinyomtatjuk a megszerzett információt? Tapasztalatom az, hogy ebben a kérdésben sincs generációs „szakadék”, legtöbbször, a legtöbben kinyomtatjuk.

A demokrácia címszó alatt tárgyalt „a hálózati eszközök felhasználása nem teljesen ivódott be a társadalomba” gondolat megint csak a pedagógusok érintettségét juttatta eszembe. Akik képzése vajon megvalósul-e IKT területen? A pedagógusképző intézményekben vajon megfelelő hangsúlyt kap-e ez a kérdés? Vagy a nagyon fontos pedagógiai és pszichológiai képzés mellett már erre nem jut idő? Lezajlott TÁMOP pályázat projektasszisztenseként a következő a tapasztalatom: Abban a világban, ahol 2002 óta szinte minden iskolában van Sulinet, a pályázati pénzekből komoly összegek mentek el IKT alapképzésre(?). (De az erre fordított idő még így is jóval kevesebb volt, mint a kompetencia alapú képzésekre fordított.) Az egész projekt elenyésző része volt csak az IKT kompetencia fejlesztése. Természetesen a 6 (azaz hat!) bevont pedagógus már emelt szintű képzést is kapott, és ők valóban a mai napig is használják tudásukat. Arra azonban senki nem kíváncsi, hogy a többi, képzésben részt vevő hasznosítja-e a megszerzett tudást? Vagyis, hogy a pénzek felhasználása hasznosult-e? Ugyan a projektnek fenntartási kötelezettsége van, de… (Arról már ne is beszéljünk, hogy a KMR régióban úgy várják azt el, hogy a tanórák 25%-ban IKT-val támogatottak legyenek, hogy gyakorlatilag semmilyen eszköz beszerzésére nem adott lehetőséget a pályázat.)

Az életmód forradalmasítás témakörben megakadt a szemem egy mondaton (mert a fülemmel nem hallottam :-) , a könyvtárban való sorbanállás kiküszöböléséről. Hát, kár lenne kiküszöbölni! Mert a valódi szakirodalmak jó része még nincs digitalizálva. Így komoly munkához nem spórolhatjuk meg a könyvtár igénybe vételét. Egyébként pedig annak is van egy életérzése. (Saját gyerekeimet a Kutatók Éjszakáján például kifejezetten lenyűgözte a Műszaki Egyetem Könyvtára.) A plagizálás persze már más kérdés, de szerintem az interneten fellelhető szakirodalom plagizálását se ellenőrzik jobban a hozzáértők, pedig arra már lenne lehetőségük. Aki plagizálni akar, annak mindegy, hogy könyv vagy elektronikus dokumentum.

A fenti sorok kissé erőltetetten követték az előadás menetét, de muszáj volt így reflektálnom, más lenne, ha hallottam volna a kísérő szöveget.

Egy kicsit szabadabban írnék az elmélet helyett a gyakorlati dolgokról. Például arról, hogy az SL (Second Life) számomra egy csodálatos dolog. De az is csak úgy, ha célja van. Amikor meghatározott, mondjuk oktatási célból gyűlnek össze emberek, van „vezetőjük”, van feladatuk, akkor rendkívül izgalmas világ. Mióta részt vettem egy szintén nyílt képzésen, ahol az SL alapjait tanultuk meg, (de volt ott „csapatépítés”, csoportmunka, páros munka, gondolattérkép készítés, stb.), többször is jártam abban a „világban”. De meg kell, hogy mondjam egyedül nem volt olyan jó élmény, mint a csoportban. Egyedül sokszor eltévedtem, idegenek vettek körül és kicsit unatkoztam is. De az oktatásban abszolút van helye ennek a világnak!

A Twitter (bár még nem vagyok gyakorlott a használatában) valóban megköveteli, hogy elgondolkodjunk azon, hogy mit osztunk meg. Azoknak való, akiknek van mit megosztani. A fejünkben lévő gondolatok sem biztos, hogy mindig oda valók. Főleg, hogy általában nem egy gondolat foglalkoztat minket az adott témában. A Sulinetwork Konferencia történéseinek időrendi megosztására például nagyon alkalmas. Hasznosak a linkek, amik felkerültek. De amikor én a Digitális Nemzedék Konferencián egy előadással kapcsolatos reflexióimat „pötyögtem be” mobiltelefonommal, hirtelen avval szembesültem, hogy a gondolataim időrendben fordítva jelentek meg. (Persze ez betudható gyakorlatlanságomnak.) Úgy gondolom, nem kell mindenkinek Twitterezni. Jó, ha tudjuk mire való, majd eldönthetjük, hogy használjuk-e.

Talán egy kis „személyeskedés” még belefér a végére, mely inkább a képzéshez kapcsolódik semmint a tartalomhoz:

Cetlivel a kezemben közlekedem szerda óta, mert fejben írtam a blogot és ha valami általam frappánsnak ítélt gondolat eszembe jutott, lejegyeztem, hogy el ne felejtsem. Megnéztem a megosztott elérhetőség táblázatot, és miután sehogyse koherens a résztvevők számával, elgondolkodtam: Vajon én vagyok-e az a pedagógus, akiről Ollé János a Mozdonypedagógus című blogjában ír, jelesül, aki túl mohón siet az IKT svédasztalához, nem mérve fel a választékot? Ezen azt értem, hogy a Konnekt csoportban részt vevők között van más is, aki úgy csinálja végig a feladatokat, hogy nem kap érte kreditet? Vagy csak én? :-) Mindent hirtelen „habzsolva” akarok megtanulni vagy csak érdeklődés ez részemről?

Visszaolvasva a blogot rájöttem, hogy rengeteg benne a kérdés. Most bizonytalan vagyok vagy sem? :-)

Tartottam magam az elvhez: „először tudd, azután oszd meg”, ezért tartott kicsit tovább megírni a bejegyzést.

Kényszeresen nézem a karakterek számát, de még mindig nincs 12000 karakter, de most már bármit leírni csak szószaporítás lenne.

Végül álljon itt a mostanában kedvenc idézetem, melyet a reklám miatt talán nem idézhetek végig, de remélem, mindenki tudja a folytatást:

„Lehet szegény bármely legény, de hogyha az esze vág…

Pedagógustársaim megfontolhatnák, hogy az esélyegyenlőtlenség csökkentésében mekkora szerepe lehet(ne) az IKT és WEB2-es eszközöknek! (Feltéve, ha iskolájuk nem maga is hátrányos helyzetű az eszközök meglétében.)