Az esélyegyenlőségről, integrációról, gyerekekről, felnőttekről

Bár a digitális esélyegyenlőség volt szerdán a téma és főleg a felnőttoktatás vonatkozásában, mégis egy kicsit másról is fogok írni. Saját tapasztalatból. Megmondom őszintén, hogy ezt a bejegyzést a Facebookon zajló, tegnap esti beszélgetés indította el bennem, és bár az előadást meghallgatva, ma már úgy gondolom, hogy az eredeti tananyag nem egészen az, amihez a kommentelések végül is elérkeztek, mégis most már tartom magam eredeti elképzelésemhez.

Indokaim: A digitális esélyegyenlőség igazából nem a digitális esélyegyenlőségnél kezdődik. Ott kezdődik valójában, hogy a társadalom hogyan áll az esélyegyenlőség kérdéséhez. Ott, hogy az oktatás marad-e továbbra is szegregált vagy sikerül-e megvalósítania az igazi inklúziót. Már nem akarom megváltoztatni magamban azt a „tudást”, azokat a nézeteket, melyeket a március 21-i előadás után kialakítottam, így inkább csak a rég óta „bennem lévő” dolgokról fogok írni. És inkább a kommentelésekről eszembe jutott gondolatokat interpretálnám, semmint a „tananyagot”, hiszen azt az előző, hasonló óra alapos kifejtésének érzem. Hozzáteszem, hogy a blogot, melyhez a hozzászólások érkeztek, még nem olvastam.

Ahol nekem tapasztalatom lehet, az a közoktatás. És ami a hozzászólások alapján azonnal eszembe jutott, az az a közhely, hogy „az életben semmi sem fekete vagy fehér…”. Egy kicsit az integráció kérdését általánosságban is körbe kell járni ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet „értékelhető” legyen. Tehát amikor az integrációt kitalálták, „bevezették” a közoktatási intézményekben, akkor legfőképpen az esélyegyenlőségre hivatkoztak. Nem tudhatom biztosan, de meg akarták szüntetni a hazai oktatás szelekciós, esélyegyenlőtlenségi rossz gyakorlatát. Elég mély oktatástörténeti előzménye van a szelekciónak, lényeg a lényeg, hogy a ’90-es évekig ez csak a 8 általános elvégzése után kezdődött. Jól emlékszem arra, hogy a gimnázium, ahová vágytam és végül be is kerültem, elitnek számított, egy kicsit „társadalmi helyzetemet” is meghatározta az, hogy felvettek.

A 6 és 8 osztályos gimnáziumok megjelenésével ez korábbra tolódott, de néhány éve még az is bevett gyakorlat volt, hogy némelyik iskola az elsősöket is felvételiztette. (Majd utána a „profinak” számító képzést még meg is fizettette a szülőkkel.) Ezt a gyakorlatot (legalábbis az írásban történő felvételiztetést) megszüntették, de a kicsiket továbbra is lehet „mérni” szóbeli eszközökkel. Ennek a helyzetnek a kialakulásával egy időben szinte, évről évre növekszik a problémás gyerekek száma. Hivatásom gyakorlásának évei alatt nagyon sokszor és mostanában egyre többször találkozom az előadásban is elhangzott szókapcsolatokkal: „ha baja van, miért tanul itt,” ez a közoktatásban (na ne általánosítsunk, ismerek olyan iskolát, ahol) úgy hangzik, hogy: „minek vesszük fel ezeket a gyerekeket?” A másik leggyakrabban elhangzó szólás, hogy „én egyáltalán nem értek hozzá”, ami igaz is, én se. A sima, mezei (ezt jól leszóltam) tanítóképzésben nem tanítottak speciális dolgokat, csak azt, hogy hogyan lehet „átlag gyerekeket” tanítani. (A jelenlegi képzésről nincsenek ismereteim, de vannak elképzeléseim.) A toleranciát, az inkluzív módon való gondolkodást azonban, véleményem szerint (hál’istennek jó pár kollégám szerint is) csak a szülői házban lehet tanulni (főiskolán, egyetemen biztosan nem). Az már más kérdés, hogy azt, hogy egy gyerekközösség mennyire lesz „befogadó”, a tanítón múlik. Vagyis mire az akadályozott eljut a felsőoktatásba és arról beszélünk, hogy milyen eszközökkel tanítható a leghatékonyabban, szerintem már régen késő. Ha a korai közeg nem elfogadó, akkor a felnőtt lét miért lenne az?

A szelekció (szegregálás) legalapvetőbb indokai, hogy „homogén csoportban könnyebb tanítani és, hogy a sérült gyerekek speciális szakembert igényelnek”. És itt az első nagy „hiba”. Bebizonyosodni látszik, hogy a homogén csoportokban előbb vagy utóbb ugyanúgy kialakul a differenciáltság és az itt történő „lemaradás” mindig sokkal nagyobb lelki teher egy tanulónak, mint egy vegyes osztályban. A gyerekek nagyon könnyen előítéletessé válnak egymással szemben és miután az értékelés kiindulópontja mindig a „társas összehasonlítás”, egyes gyerekekben komoly önértékelési zavarok alakulhatnak ki. Azt is meg lehet állapítani, hogy ezeknek az osztályoknak az összteljesítménye végül is gyengébb, mint a vegyes osztályoké. És itt lép be a pedagógiai „hozzáadott érték” fogalma, melyet bizonyos méréseknek igazából vizsgálniuk kellene. (Erre jó példa a helyőkeresztúri iskola.)

Mégis a fenti indokokra hivatkozva naponta hallok komoly, általam „rasszistának” (képzavar) minősített mondatokat kicsi gyerekekről, „integrált” osztályokban, iskolákban. (Sajnos a felnőttektől és természetesen nem a gyerekektől. Szándékosan nem írok le egyet sem, komoly lelki teher ezt feldolgozni számomra. Kicsi gyerekekről beszélnek, olyanok, akiknek nagy szerencséjükre egészséges gyerekük van vagy nincs is gyerekük. Őszintén beszélek, nem valamiféle nárcisztikus hajlamtól vezérelve sírok!)

Ugyanakkor jön a feketének a fehér oldala: amely azt jelenti, hogy az a fajta integrációs gyakorlat, mely az utóbbi időben működik, elhibázott. (Legutoljára annyira, hogy önkormányzat által kötelezően kiadott tevékenység az integráció, oktatási intézmények számára.) Merthogy való igaz, hogy az SNI-s gyerek, vagyis a sajátos nevelési igényű – értsd ezalatt: testi vagy értelmi fogyatékost -, valóban „háromnak számít”, a BTM-es, vagyis a beilleszkedési, tanulási és magatartási zavarral küzdő kettőnek, és utánuk ennyiszeres normatívát is kap az önkormányzat, de ugyanakkor az önkormányzat gazdálkodik ezzel az összeggel (nem az intézmény, ahova a gyerekek járnak). Jelenleg a nevelési tanácsadók megszüntetése vált gyakorlattá, az önálló iskolai pszichológusi és fejlesztő pedagógusi állásokat sok helyen megszüntették, utazó gyógypedagógusokkal helyettesítették őket. Már ennek a gyakorlatnak a megvalósulása előtt is komoly gondot okozott a gyógypedagógusoknak, hogy ők hova is tartoznak a tantestületen belül, és ilyen szellemben nehezen tudták munkájukat végezni. Most talán még rosszabb a helyzet. Nem minősíteni akartam, csak azt mondani (én, aki befogadónak tartom magam), hogy a probléma mégis a pedagógusra marad. Ráadásul legtöbbször 29, 32 fős osztályokban.

Az integráció szó és gyakorlat egyébként lehet, hogy nem is volt jó választás, hiszen az azt jelenti, hogy a befogadott gyereknek kell a többségi intézményben alkalmazkodni. Ezért ennek a gyakorlatnak a legnagyobb hibái, hogy az akadályozott gyermektől elvárják, hogy ugyanúgy teljesítsen, a pedagógus tanítási stílusát egyáltalán nem módosítja, a probléma megoldását a szülőktől és a gyógypedagógustól várják. Sokan a gyereket hibáztatják. Egyre többet hallom azonban az inklúzió kifejezést, mely majdnem ugyanazt jelenti, de az iskola alkalmazkodását feltételezi a gyermek igényeihez. A „fekete oldal”, hogy vajon sikerül-e ezt megvalósítani.

És következzen a szokásos saját gyakorlat: Amikor elvégeztem a Lépésről lépésre programot még csak módszertani megújulásra vágytam. (Egyébként köztudott volt, hogy roma gyerekek oktatására alkalmazták ezt a módszert, de az én tanítási gyakorlatomban ez nem volt releváns.)

Mindig olyan osztályaim voltak, ahol több tanulásban akadályozott gyerkőc volt. Ha év közben érkezett ilyen gyerek, akkor őt is hozzám hozták. Volt olyan év, amikor 12 BTM-es (papírral is rendelkező) színesítette az osztályközösséget. Volt török anyanyelvű, kissé magatartászavaros, magyarul alig beszélő kisfiú, akit a török magyar szótárból is tanítottam összeolvasni, mert magyarul sehogy se ment neki az összeolvasás. Voltak komoly diszlexiások. Mindegyikük nevére (még) emlékszem. Nagyon sokan (20 évesen) is tartják velem a kapcsolatot. (A leghálásabbak egyébként ezeknek a gyerekeknek a szülei.) Ha önkritikát gyakorolok, akkor nálam a tanítás során mindig a „jó tanulók sérültek”. Persze jó párat vettek fel annak idején 8 osztályos gimnáziumba a „sérülés” ellenére. Nagyon kemény munka ez! És nem jó róla írni, mert dicsekvésnek hangzik és nem ez a lényege. Sosem beszéltem még erről senkinek, sosem írtam még erről és nem is ezért csinálom. Szoktam „kiabálni” a felnőttekkel, hogy „no de gyerekekről beszéltek”, de megértő vagyok azokkal a kollégáimmal szemben is, akiknek nem ez volt a szíve-vágya, amikor a pályára lépett. Sajnos (bár sokáig nem vallottam be) lassan elkerülhetetlen, hogy legalább egy „ilyen” gyerkőc ne legyen egy osztályban. De inkább az a tapasztalat, hogy több is van. És a szomszédos „elit gimnáziumból” is jön a hír…

Sokszor amilyen felemelő, annyira kudarcos munka ez. Mindig, mindenkit „megtartottam” negyedik osztály végéig. Megkapták a kellő fejlesztést, de nem lehetett belőlük „átlag gyereket csinálni”. Azután nagyon nem szerettek a felnőttek. Mármint, amikor megkapták az osztályaimat. Valahogy az érzékszervi fogyatékosokat érdekes módon sokkal jobban el tudták fogadni, de abból kevés volt, inkább a tanulási nehézséggel küzdő volt nagylétszámban az osztályban. Így az osztályt se nagyon szerették. És a gyerekekkel sem tudom, hogy igazán jót tettem-e (bár nem tudom, hogyan kellene másképp lennie), mert azután sokan szépen elkallódtak, más iskolákban kötöttek ki. Persze azért jó példa is van: Amikor egy remek osztályfőnök vitte tovább gyerekeimet, akkor mindenki „kijárta az iskolát időre”.

Volt olyan év, amikor a gyógypedagógussal együttműködve, nem kértünk „papírt” a nevelési tanácsadóból 4. év végéig a nehézséggel küzdő gyerekekről, mert azt mondtuk, hogy így is úgy is megkapják a törődést. Elkerülve tőlem, mégiscsak meglettek ezek a dokumentumok, igazából akkor sem lett jelentősége, hogy ki diszlexiás, diszgráfiás…Egyébként nem tudom, hogy ez hogyan van a felnőttképzésben, de a legtöbb ilyen problémával küzdő gyerek, ha jó és támogató közegben nő fel, felnőtt korára megtanulja kompenzálni ezeket a hiányosságait.

Most a legnagyobb dilemmám, életemben először, hogy a szülőt kérjem-e meg arra, hogy az egyik kisgyerekkel ismételtesse meg a második osztályt. Ha a gyerek érdekét nézem, - márpedig azt kell - és elfogadom azt, amire minden okos kollégám hivatkozik, hogy a + 1 év alatt sokat fejlődhet a gyerkőc, a tananyagot „újra ismételve” könnyebb lesz neki elsajátítani, akkor ezt kell tennem. Sok problémát állapított meg a szakértői bizottság, de a legnagyobb baj a figyelemkoncentráció zavara. Annyira, hogy evvel a kisgyerekkel konkrétan csak úgy lehet differenciáltan foglalkozni, hogy egész órán ott ülök mellette, ismételem az utasításokat és egy fél percre sem hagyom egyedül, mert akkor már elkalandozik. Segít ezen a +1 év? Meglátjuk. Ezt csak a „fekete és fehér” igazolására írtam le. Vagyis lehetek bármilyen befogadó, van olyan helyzet, amiben nem tudok segíteni, különösen nem 29 fős osztályban.

Digitális esélyegyenlőség? Igazán az a kérdés a mai társadalomban? Igen, az is, de nem elsősorban az. Aki azonban nagyon otthon van ebben, és akinek a blogját mindig szívesen olvasom: Szeverényi Irma, kedves kolléganőm. A blog címe is nagyon árulkodó: Örömpedagógia. De hiszen a csoportból már sokan ismerik.

A Digitális akadálymentességről pedig már írtam az ISZE konferencia kapcsán. Szántai Károly beszélt erről a konferencián. Az egyik gondolata, amit nagyon megjegyeztem, hogy attól nem lesz akadálymentes a web, hogy a lap egyik sarkában megjelenik egy ikon: belépés vakoknak.

Talán sikerült indulat nélkül írnom a kérdésről. Hogy igazából kapcsolódik-e a tanulni valóhoz és hasznos lesz-e a csoporttársak számára, amit írtam, nem tudom. De ez (talán az utolsó hét miatt) már nem is annyira fontos. (Abban már csak reménykedem, hogy nem értettem félre semmit.) Én ezt gondolom az esélyegyenlőségről. (Vajon paternalisztikus vagyok?) És azt, hogy amíg csak arról beszélünk, hogy hogyan és hol oktassuk az akadályozott embereket, esélyünk sincs az esélyegyenlőségre. Persze vannak, akik úgy vélekednek, hogy nincs is rá szükség, egyébként is megvalósíthatatlan.