És eljött az utolsó…

Egész héten olyan sok minden járt a fejemben az eheti témához kapcsolódóan, annyi frappáns és szerintem jó gondolat jutott eszembe, de elkövettem azt a hibát, hogy nem jegyzeteltem. Így most itt ülök, és nem tudom, hogy mit is írjak. Az az igazság, valahogy lelkileg is megterhelt ez az utolsó hét. (Mintha már ezt többször említettem volna, talán hiteltelenné is vált ez a mondatom. Nem tagadom, lelkizős fajta vagyok.)

Az első érzés, amely szerintem ösztönös (a legtöbb emberben megvan), és amely először a tudatomba férkőzött, az a sajnálat a sérült emberekkel, gyerekekkel kapcsolatban. Persze azonnal működésbe lépett a vészcsengő, hiszen munkám során már nagyjából megtanultam, hogy erre van legkevésbé szükségük ezeknek az embereknek.

Az iskolában közvetett tapasztalatom van autisztikus gyerekekkel, látássérültekkel, mozgássérültekkel (Nem én tanítom őket). Ahogy már írtam, iskolám integrál akadályozott gyerekeket. Azt is említettem, hogy az érzékszervi fogyatékossággal élőkkel remekül bánunk, valóban befogadóak vagyunk.

Közvetlen tapasztalatom inkább a BTM-es gyerekekkel volt eddig, akiket már sokkal nehezebben fogadnak el a tanárok. Pedig csak össze kellene ülniük, közösen megbeszélni, hogy ezeknek a gyerekeknek hogyan tudják segíteni az optimális tanulását. Ja, hogy egyéni tanmenetet kellene írni, egyéni haladási és fejlesztési tervet és ez sok munkával jár…? Hát így van. Közösen kellene dolgozni, team munkában egy – vagy több gyerek érdekében? Megy ez nekünk? Az igazi nagy probléma azonban az, hogy a tanárokat még mindig a szerint értékelik, hogy milyen eredményeket tudnak elérni egy-egy osztályban. Egy – két, néha több ilyen gyerek igen csak le tudja rontani az eredményeket. Vajon miért nem a „hozzáadott érték” kerül mérésre, mert azt nehezebb lenne objektíven vizsgálni? A statisztika miatt „vesznek el” ezek a gyerekek? A másik nagy probléma, hogy az az optimális eset, hogy egy gyógypedagógus segíti a gyereket is és a pedagógust is ebben a folyamatban, nagyon ritka vagy nagyon esetleges. A tolerancia elmaradásának még egy oka lehet, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek „nehézségei csak a normális variációnak tekinthetők” vagyis nem tekinthetők tanulási nehézségnek. Ezekből a gyerekekből – valljuk be őszintén – néha elég sok lehet egy osztályban (kettes, hármas tanulók). A pedagógusok az ő eredményeiket is kudarcnak élik meg és esetleg nem tudnak különbséget tenni a valódi akadályozottság és e között. (Erre persze semmilyen bizonyítékom nincs.)

A jelenlegi helyzet az, hogy a 29 fős osztályomban most van egy idegrendszeri zavarral küzdő, egy hiperaktív és egy tanulási nehézséggel küzdő kisfiú. Érdekes, hogy most olvastam, hogy a fiúkat sokkal inkább érintik ezek a problémák. Szóval, amit igazából ki akarok hozni ebből az az, hogy most írom le először ezt a „statisztikai” adatot. Nekem ők ugyanolyan gyerekek, mint a többi. Amikor készülök az óráimra, nem készítem fel magam külön, hogy majd velük milyen nehéz lesz, de a normál óravázlatba beépítem a nekik szóló külön részt. Ezek nem elkülönülő tananyagok, inkább csak „cselekvési tervek”. Az első kisfiú könnyű eset, ő nagyon okos, megfelelő a figyelme, gyönyörűen olvas, inkább csak érzelmi zavarai vannak. Ha váratlan esemény történik, akkor (az épek szemszögéből nézve) „hisztizik”. Neki biztonságos utasításokat, kiszámítható óramenetet, megfelelő magyarázatokat kell adni. A másik két kisgyerek mellé bizony oda kell ülni. Erre az esetre inkább a „többség” munkáját kell megszerveznem, hogy ők haladhassanak tovább a saját tempójukban, és ne maradjanak ők sem törődés nélkül. Nem könnyű, de nem is nehéz munka, ha az ember természetesnek veszi, hogy így kell tanítani. Persze olyan eset is van (remélem, hogy megfelelő arányban), amikor ez a két kisfiú egy kicsit békén van hagyva, engedem, hogy „lemaradjanak” és a többiek pedig „szárnyalhatnak”. (Már megint magamról írtam és megint a gyerekekről.)

Ezért tetszett a MÜPÁs bejegyzés is. A MÜPA biztosította a lehetőséget, hogy fogyatékos emberek is járhassanak a rendezvényeire. Nem utólag gondoltak rájuk. Az persze már más kérdés, hogy amikor az épület épült, ez már előírás is volt. De nekem ez akkor is azt fejezi ki, hogy ember és ember között nincs különbség, bár lehet, hogy az egyik segítségre szorul, de ha a feltételek megvannak, akkor képes teljes életet élni. (Persze tudom, hogy eset és eset között nagy különbségek vannak és, hogy sok minden financiális kérdés, és hogy sok-sok objektív akadály van az életben...)

A reflexió: Nagyon jó dolog, hogy sok emberrel a csoportban egyformán gondolkozunk a kérdésről. Jó volt olvasni, hogy sokan személyes élményt is megéltek. Persze rossz volt olvasni a felmerülő problémákról, de az ember nem tehet úgy, mintha nem lennének. Akkor van baj, ha csak arról tudunk beszélni, hogy valamit miért nem tudunk megcsinálni. Az integrációval kapcsolatos kételyek felmerülése is teljesen elfogadható, hiszen jó pár rossz megoldással szembesülnek a felnőttek, főleg az oktatás kapcsán. Javaslom a jó gyakorlatok vizsgálatát, azok optimizmusra adnak okot. (Na, ez meg jó csöpögős lett. :-))

Ami viszont biztos: bármilyen oktatási területen dolgozó, értelmiségi embertől elvárható a toleráns, elfogadó, segítő gondolkodás. (Még, ha a gyakorlatban jelenleg nem is így van, ez akkor is alapkövetelmény!)

Digitális technológiák az akadályozottak esetében? Szerintem nagyon hasznos ezeket az eszközöket az ő oktatásukban használni. A hiperaktivitásra, bármilyen furcsa is, nálam bevált. Igazából nem tudom, hogy miért, de elmélyültté teszi gyerkőcömet, ha a számítógépen szöszmötölhet valamivel. Persze csak ha érdekli a dolog. A Word programba szöveget beírni, már nem olyan vonzó. Már közhelynek számít, de a billentyűzet használat, a helyesírás ellenőrző sokat segít a diszes gyerekeken is. Ha mást nem, önbizalmat ad. Vannak diszlexiát javító multimédiás programok is a neten.

Az autistákkal kapcsolatos „eszközhasználatról” hiteles forrásból itt olvashatunk. Kíváncsi lennék, a blog írója vajon hogyan vélekedne e heti beszélgetéseinkről?

A web akadálymentesítésével pedig már komoly szakemberek foglalkoznak, melyről előző blogomban említést is tettem.

Sajnálom, hogy a felnőttoktatás szempontjából nem tudtam megvizsgálni a kérdést, és azt is, hogy a téma „félrevitelében” ezen a héten jócskán benne volt a kezem.

De a jelszó erre a hétre akkor is csak az marad: „Az első az attitűd, a szakértelem csak ezután következik.”