Esélyegyenlőtlenség és iskola

„…Ezt valahogy mindenki evidens tényként kezeli, mintha még gondolkodni sem lenne érdemes rajta. Hát hogyne húznák le a gyengék a jók eredményeit: a tanár nem tud haladni miattuk, a felzárkóztatásukkal kell elsősorban foglalkoznia, a figyelme elterelődik a tehetségnevelésről, a gyenge tanulók sokszor „magatartási problémásak” is, szétverik az órákat; mit kell ezen morfondírozni, az állítás minden kétséget kizáró módon igaz. Érdemes mégis elvégezni bizonyos számításokat!”

Ezekkel a szavakkal kezdte Nahalka István a IV. Miskolci Taní-tani Konferenciát, majd előadásában meg is cáfolta a fenti „beidegződéseket”. Előadásának címe is nagyon beszédes: Az iskolai esélyegyenlőtlenségről vallott kisebb és nagyobb tévhiteink.[i]

E heti előadásunk efelé terelte gondolataimat, hiszen már régen foglalkoztat az a kérdés, hogy valójában az oktatásban szó sincs esélyegyenlőségről. (Csak el kell olvasni az új közoktatási törvényt, az is vizsgálat tárgya lehet, hogy hányszor szerepel benne ez a szó.) Vajon a digitális világban miért ne lehetne ugyanígy. Tudom, hogy a digitális világgal szemben is vannak a fentihez hasonló tévhitek, hogy függőséget okoz, hogy a gyerekek magányosak, hiperaktívak lesznek, de mégis, úgy gondolom, hogy másrészről sok igazság is van a digitális esélyegyenlőtlenségben. Bár az első dia mintha azt sugallta volna, hogy az esélyegyenlőtlenség csak álprobléma, de véleményem szerint, nem is annyira. Megpróbálom ezt valahogy blogomban alátámasztani.

A kockázatok kérdése sokkal kevésbé foglalkoztat, hiszen amit biztonságom érdekében tudok tenni, azt nethasználatom során megteszem. Felelősen :-) utána olvasok, hogy hogyan védjem adataimat, az egyes alkalmazások során a biztonsági beállításokat bekattintom, gyerekeimet, tanítványaimat tanítom erre. A többi problémával pedig úgy vagyok, mint az egyszeri kisgyerek: ha becsukom a szemem, nem látom, tehát nincs. A környezetemben nincs függő, elmagányosodott vagy hasonló problémákkal küzdő személy. Természetesen a probléma nagyságát felfogom, de nincs tapasztalatom. Az egyetlen, ami dühvel tölt el ebben a kérdésben, hogy ha olyan jó programok érhetők el ingyenesen, mint pl. a Safer Internet, akkor hogy engedheti meg magának egy iskola, hogy ezt ne tanítsa vagy akár lejárt vírusirtóval rendelkező számítógépeken tanítson.

Amit először kihallottam az előadásból, hogy nem elég a hozzáférés, a minőségi hozzáférés a lényeg, és ez főleg innovatív helyzetekben nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy ha valaki innovatív, az a személy minőségi hozzáférési környezetben van. Inkább megfordítanám: Kerülhet-e innovatív helyzetbe olyan egyén, akinek nincs hozzáférése a minőségi oktatáshoz vagy a minőségi technológiákhoz?

Valós esélyegyenlőtlenségnek érzem, amiről az első dia kapcsán beszéltünk: van, ahol áram sincs, étel sincs, nyilván nem férnek hozzá a minőségi technológiai eszközökhöz. A „tető – okostábla” hasonlat nekem nem volt életszerű (bár biztosan van, ahol erre hivatkozva nem szereztek be okos táblát – és ott miért ne fogadnánk el valódi okként, hogy a tető volt a fontosabb!). Másodkézből, de hiteles forrásból szerzett információim szerint azonban inkább az az igaz, hogy nincs tető, nincs normális WC, de a TIOP pályázatok kapcsán van digitális tábla és használják is.

Véleményem szerint az LHH kistérségekben történt nagyon jó programok: Igazgyöngy Alapítvány, a helyőkeresztúri KIP program, jó értelemben véve, kényszerből születtek: felismerték azt a követelményt, hogy változtatniuk kell. Miért ne lehetne ugyanezt elképzelni IKT területen is? Ezekben a térségekben az ott élő gyerekeknek sokszor egyetlen esélye, hogy a digitális technológiákhoz hozzájussanak, az iskola. Később, ha ki tudnak emelkedni környezetükből, akkor alkalmasak lesznek arra, hogy a web2-es, közösségi tanulásban is rész vegyenek. De a fentiek sajnos nem általánosan elterjedt jó gyakorlatok.

Itt jegyzem meg, hogy a „sávszélesség hiány” kifejezést nem értettem az előadásban, hiszen kutatások beszélnek arról (és a TIOP pályázatok is lehetővé tették), hogy a Sulinet országszerte elterjedt és a széles sáv is a legtöbb helyen hozzáférhető.[ii]

Tovább olvasva rájöttem, hogy fenti mondatom valószínűleg mégsem valósult meg teljes mértékben, hiszen ezt találtam a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium honlapján:

„A 2010 decemberében jóváhagyott Digitális Megújulás Cselekvési Terv szerint a távközlési infrastruktúra minden szintjén olyan áteresztő képességű szélessávú hálózatokra van szükség, amelyek az ország minden vállalkozása és háztartása számára biztosítják a teljes, korszerű szélessávú lefedettséget. A cselekvési terv egyik fő célja a fejlett és biztonságos infrastruktúra megteremtése:

2013-ra el kell érnünk a 100%os alapszintű szélessávú lefedettséget minden magyarországi háztartásban és vállalkozásnál, minimum 2Mbps le-és 512 kbps feltöltési sebességgel.

2014-re elő kell segítenünk további 1 millió új generációs hozzáférés (minimum 20Mbps letöltés) lehetőségét, illetve az elérhető átlagos letöltési sebesség 10Mbps-ra emelését.

A cselekvési terv jelen szélessáv-fejlesztési koncepció a jelenlegi helyzet bemutatása mellett összefoglalja a fenti célok eléréséhez szükséges szabályozási, közpolitikai és fejlesztéspolitikai intézkedéseket.”

A fenti terv nagyon biztató, bár valahol az én fejemben az volt, hogy ez nagyjából a mai helyzet. Ezek szerint mégsem.

A napokban olvastam egy (nem teljesen friss) cikket, de úgy gondolom, hogy a mai állapotokra is igaz. A kimaradókról szól. Ők persze nem a hagyományosan vett oktatás szereplői.[iii]

Molnár Szilárd cikke kifejezetten az idősekkel foglalkozik: Az 50 felettiekkel. Hivatkozik a SeniorWatch kutatásokra, melyek 15 EU-s országot vizsgáltak, kifejezetten a hálózaton kívüli (avagy a netless – ugye milyen ismerős fogalom ;-))polgárok témakörben. Hazánkban 2009-ben 1 millió körül volt ezek létszáma. Ami nagyon érdekes, hogy a vizsgált időszak 2001 – 2008 között egyáltalán (szinte semmit) nem változott ezen emberek létszáma.

Kép forrása: http://seniorwatch.connect4healthcare.com/home/how-it-works

Ez óriási szakadék, mert a használók nagy része napi szinten netezik, a legtöbben szélessávon, ellenben a nemhasználók száma egyáltalán nem csökken. A cikk szerzője azt a következtetést vonja le (többek között), hogy a viszonylag jó technikai felszereltségi szint mögött még nincsenek meg az információs társadalmi alapok. (2008?)

Ami még levezethető a kutatásokból, hogy az idősebbek a gyermekeiknek veszik meg az eszközöket (nekik biztosítják a hozzáférést), de saját maguk nem érdeklődnek a technika iránt. Az esélyegyenlőtlenség kérdése ott jön számításba, hogy ez a korosztály egyre inkább kikerül a munkaerőpiacról, ahol leginkább szüksége lenne ezeknek a technológiáknak az ismeretére, és emiatt a motiváció teljes hiánya jelentkezik náluk. Molnár azt mondja, hogy a technikai ismeretekkel rendelkező fiatalokat kell bevonni az idősek oktatásába, az ő segítségükkel, 1 ötödével csökkenthető lenne a nem netezők száma.

Az órán szó volt a „digitális bolsevizmus” fogalomról. Csepeli György a technomániát hívja így. A Digitális Esélyegyenlőség Konferencián[iv] beszélt erről és ezt a fogalmat ugyanolyan rossznak tartja, mint az ellenkezőjét, az új, technológiai eszközöktől való szorongást. Mióta részt veszek a nálunk éledező információs társadalomban, azóta én is azt tapasztalom, hogy a digitális bolsevizmus rendkívül demotiváló lehet, ellenkező hatást érhet el a „lemaradók” társadalmában, mint, amit szeretnénk. Attitűdformálásra ez a szemlélet egyáltalán nem jó.

Kicsit elkalandoztam, ezért most visszatérek az oktatás területére. Arról az „álproblémáról” nekem is saját tapasztalásaim vannak, miszerint „egy darab krétával is lehet nagyon jó órát tartani” (ami egyébként igaz) és ezért nem kell nekünk digitális eszköz. Ha van digitális eszköz, „nem használom”, mert nem lehet beállítani a laptopot, a vetítőt, macerás megszervezni, hogy a gyerekek abba a terembe menjenek…(No comment)

Az iskolai digitális technológiák elterjedésében (ami néha sajnos valóban anyagi kérdés is), nagy szerepe van az intézményvezetőknek. Ha ők elkötelezettek a módszertani megújulás mellett, akkor a kollégáik attitűdjeit is formálni képesek. (Az már más kérdés, hogy milyen eszközökkel. J) Az én közegemben csak 1 éve kapott nagyobb figyelmet az informatikai normatíva, bár az intézmények nem egy éve részesülnek ebben a juttatásban.

A bejegyzés végére két teljesen ellentétes gondolatot szántam, mindkettőt igaznak tartom.

A világról máshonnan is lehet tájékozódni, nem csak a netről, a net nélkül is van kultúra.

Valóban fontos a „leszakadókkal” foglalkozni, segíteni őket, a hozzáférési esélyüket megteremteni és csak ezután, az attitűdjüket formálni.

A két gondolatot nem provokációnak szántam.

---

[i] Nahalka István: Az iskolai esélyegyenlőtlenségről vallott kisebb és nagyobb tévhiteink - http://www.tani-tani.info/kisebb_es_nagyobb_tevhiteink

[ii] Fehér Péter: Internet és számítógéppel segített tanulás a kistelepülések iskoláiban (A pedagógusok módszertani kultúrája fejlesztésének és megújításának lehetőségei ikt-eszközök alkalmazásával) PhD értekezés, http://www.edu.u-szeged.hu/phd/downloads/feher_ertekezes.pdf

[iii] Molnár Szilárd: Információs társadalom korhatárok nélkül / Molnár Szilárd: Információs társadalom: 10. 1. 2010. - 49-56. p.

[iv] Alföldi István: Konferencia a digitális esélyegyenlőségről http://epa.oszk.hu/01900/01963/00025/pdf/infotars_2008_08_02_096-101.pdf