Esélyeink

http://www.kmo.hu/tamop/lepeselony_-_tobb_tudas__tobb_esely_a_munkaeropiacon/

„Az esély a legáltalánosabb értelemben azt jelenti, hogy valaki képes arra, hogy tegyen valamit vagy rendelkezzen valamivel. Ebben az értelemben az esélyt úgy is felfoghatjuk, mint az egyéni szabadság specifikus esetét. Az esély tehát valamihez való hozzáférhetőség, valamivel való rendelkezhetőség, ami viszont aktivitást feltételez. Azt jelenti, hogy az esélyhez kell maga az esély alanya is. Ahhoz például, hogy az esély valóságosan létezzen, nekem tudnom kell, hogy egyáltalán van ilyen lehetőségem. Ha nem tudom, akkor számomra ez nem jelent esélyt. Ha nem kellően komplex az információm, akkor kisebb a lehetőségem, az esélyem, mint annak, akinek több az információja. Ha magamról keveset tudok, akkor szintén csökkenhet az esélyem, ha az én versenyképességeim mások vagy különbözőek, akkor eltérőek a lehetőséghez való viszonyulásaim, viszonyaim.”[i]

A fenti idézettel azonosulni tudok. Talán minden benne van, ami a blogokban, hozzászólásokban ezen a héten megjelent. Hangsúlyosan jelen van benne az a gondolat, ami sokunkat foglalkoztatott: hogy az esély alanyának aktív részvételét feltételezi a fogalom. Esélye csak annak lehet, aki képes feltérképezni, hogy milyen lehetőségei vannak. Számomra ez azt is jelenti, hogy annak van esélye bármire is, aki fel tudja mérni, hogy neki szüksége van arra a dologra. Így hát a motiváció és az attitűd kérdése az én fejemben végleges formát is nyert – akinek nincs motivációja az információs társadalomban való részvételre, annak esélye sincs a felzárkózásra.

Könnyen mondhatjuk tehát ezután, hogy őket nem kell felzárkóztatni. De ide beemelném az egyik csoporttársam blogjába írt bejegyzésemet:

Gyakran hallani az iskolákban, hogy ez a gyerek vagy az a gyerek nem akar tanulni. Akármit tesz a tanár, akkor sem ér el semmit. Ilyenkor (úgymond a motiváció hiány vagy a rossz attitűd esetében) én is hajlamos vagyok azt mondani, hogy aki nem akar tanulni, az maradjon le (bukjon meg, majd 16 éves korára lesz 6 általánosa - na és)! De ez csak akkor igaz, ha a tanár valóban mindent megtett, tényleg használta az összes motiválási lehetőséget, utánajárt, hogy a gyerek mitől motiválatlan és ezen, próbált javítani. Ezt pedig ki tudja igazából ellenőrizni?

Nem! Szerintem sem kell mindenkit felzárkóztatni, hiszen lenne, akinél ez csak erőszakkal menne! :-) De lehetőséget biztosítani muszáj! Főleg a gyerekeknek!

Vannak olyan gyerekek, akiknek egyetlen esélyük a felemelkedésre (a digitálisra is), ha az iskola vagy egyéb kezdeményezések "megfogják a kezüket"! Szerintem a gyerekek még elfogadják a segítő kezeket, nem ők azok, akik "inkább a szakadékba zuhannak"!

http://www.magyarhirlap.hu/hitelt/csak_a_tudas_ad_meltosagot_az_embernek.html

A pedagógiában egyébként óriási erkölcsi és módszertani kérdés, hogy hogyan lehet a jó képességűt minél okosabbá tenni és a lemaradót felzárkóztatni? (Mondjuk egyszerre, és úgy, hogy egyik gyerek érdeke se sérüljön???)

Azért is érdekes számomra, hogy az esélyegyenlőség megteremtése (értsd felzárkóztatás) és a technikai fejlesztés (értsd innováció, élboly felemelkedése) szembenálló fogalomként jelent meg ezen a héten, mert én nagyon is úgy érzékelem, hogy a technikai fejlesztésekre jelenleg is sokkal több forrás jut. Az oktatásban például az elmúlt évek HEFOP, TIOP és TÁMOP pályázatai nagyobb részt ezt célozták. A technikai fejlesztéseket és a pedagógusok technikai tudásának fejlesztését. Az már egy más kérdés, hogy az a sok-sok képzés, amely elnyelte a sok-sok milliót, valóban hasznosult-e? A képzésekben részt vevő pedagógusok esélyei nőttek-e és az általuk oktatott diákok digitális esélyeit növelni tudják-e ezen tudásuk alkalmazásával. (Számosan közülük bizonyára!)

Hát az, hogy a fejlett országok mögött technikailag kissé lemaradva kullogunk, különösebben nem gyakorol rám hatást. Még így is (és ezt csoporttársaim közül is néhányan megerősítették) sokunknak van Internet hozzáférése, okostelefonja, e-könyv olvasója (ez valamivel ritkább), smart tévéje…és egyéb kütyüje.

Az, hogy emellé még ezek „okos” használatát is elvárjuk, nem biztos, hogy jogos elvárás a részünkről. De azért, én is úgy gondolom, hogy ezt az elvárásunkat megoszthatjuk másokkal, ha van, aki tanul belőle, az csak jó.

Első bejegyzésem óta sem változott meg a véleményem arról, hogy „Internet nélkül nem lehet élni”. Továbbra is úgy gondolom, hogy lehet. Azt természetesen nem kifogásolom, hogy különböző kampányokkal egyre több állampolgárt igyekeznek felvilágosítani arról, hogy ez milyen hasznos neki! Bár ha a Pedagógusképzésről szóló (vagy egyéb) TÁMOP pályázatra gondolok, mindig felmerül bennem az a rosszindulatú kérdés, hogy minek is nekünk Internet, elektronikus ügyintézés, amikor egy-egy kifizetési kérelmet papíralapon is be kell nyújtani (a legnagyobb röhej, hogy a papírokat beszkennelve CD mellékletben is)? Amikor az ügyintézéssel foglalkozó szervezet irodáiban lépni sem lehet a papír alapú dokumentációtól, és amikor a papíralapú dokumentumok rendszeresen elvesznek, így azokat újra és újra pótolni kell. (Arról már ne is beszéljek, hogy az oktatási intézményekben ugyanezeket a dokumentumokat még egy példányban, egy elkülönített szekrényben (J) is tárolni kell. Nesze neked e-Magyarország, elektronikus ügyintézés, információs társadalom!

Amivel a legjobban egyet tudok érteni az élboly és lemaradók kérdésében, hogy az élbolyba nagyon sok pénzt kell ölni. Őket nagyon magas szintre kell segítenie a társadalomnak, sőt, ha lehet, létszámukat növelni kell. Azért, hogy legyen kitől tanulnunk!! Ez nagyon fontos. Ha minden a középszinten marad, társadalmunk valóban sérülni fog.

Legutóbbi kurzusomon megtanultam a segítő szakmákban dolgozók helyes segítői magatartását. Furcsa volt szembesülnöm azzal, hogy nézeteim szintjén milyen tévképzetek élnek bennem. Elmesélem a játékot, melynek kapcsán ez történt velem:

A kockatorony építés játéka:

Először mindenki vállalt: hány kockából álló tornyot tud felépíteni nyitott szemmel, bekötött szemmel és bekötött szemmel, segítővel. Érdekes volt a vállalások elemzése is, de a végén az utolsó változatot ki is próbáltuk. Az egyik csoporttársamnak bekötötték a szemét és én voltam a segítő. Abban a pillanatban előjött nézeteim rendszeréből a vakságra adott válaszom. Egészen közelről. az építővel szemben állva, konkrétan megmondva, hogy mit, hogyan csináljon, segítettem társamat. Néha még a kezét is majdnem megfogtam. Végül sikerült az elvállalt tornyot felépítenie (felépítenünk). Természetesen nem ez a helyes magatartás. Mások, akiknek volt tapasztalatuk, elmondták, hogy egy vak emberrel sem így kellene bánni. Mert az igazi, a hozzáértő segítő (az oktató) a következőképpen oldotta meg ezt a feladatot:

Konkrétan megbeszélte az építővel a vállalását. Figyelmeztette a veszélyekre, de hagyta, hogy az illető vállaljon. Megtudta, hogy az építőnek az idő a legfontosabb tényező, és megbeszélte vele, hogy mire akar majd nagyon odafigyelni. Ezután a háta mögé állt, ugyanabból a perspektívából követve az eseményt, és mindig csak a vállalásaira, az előzőleg megbeszélt dolgokra és az időre figyelmeztette az építőt. Természetesen a torony felépült, magasabb volt, mint az előző. Az építő kompetensnek érezhette magát cselekvésében, mindent ő csinált, a segítője csak ösztönözte.

Kicsit hosszúra nyúlt történetem, általam ide illő tanulsága az, hogy valószínűleg pejoratív az a kijelentés, hogy „nyújtsunk segítő kezet a lemaradóknak”. Ahogy már egyik hozzászólásomban is írtam, teremtsünk lehetőséget az emberek számára, hogy szívesen, önként, saját kompetenciájuk tudatában vegyenek részt az információs társadalomban. (Ha mindenáron meg akarjuk mondani, hogy csak ez a tuti, és ha „lemaradsz, kimaradsz, netless leszel vagy állandóan az „Internetes szemetelés” veszélyeire figyelmeztetjük őket, akkor nem sok sikert érünk majd el!)

Így hát, ha úgy tetszik záró blogomban a veszélyekről is írtam.

http://ovisvilag.blog.hu/2009/10/16/jatek_kozben_ismerik_meg_a_vilagot

---

[i] MIHÁLY OTTÓ: Esélyegyenlőség és differenciálás. Új Pedagógiai Szemle, 1999. 1. sz. 12. p.