Konnektivizmus

Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy mi az, ami elgondolkodtatott az e heti előadásokban. A Kulcsár Zsolttal való beszélgetés meghallgatása során természetesen azonnal felfigyeltem az oktatási alkalmazhatóság kérdésre. Ő azt mondta, hogy az oktatással szemben is nagyon nagy az elvárás a megújulásra. Igen ám, de ha azt a tapasztalatomat nézem, hogy mondjuk egy ennél sokkal egyszerűbb kérdés, mint az IKT eszközök alkalmazása az oktatásban milyen komoly gondokat okoz/okozott, akkor ennek a módszernek elterjedése csak álomkép. (Lássuk be: a munka mennyisége, nagysága, a tanári munka megnövekedése, valószínű, már ezek elrettentik a lehetséges résztvevőket.)

Ezen kívül érdekes lehet az is, hogy az említett, életkortól és IKT kompetenciától való függés valóban „zavaró” tényezők lehetnek. Bár az utóbbi –nagyon is úgy tűnik -, hogy nem köthető az életkorokhoz. Az IKT kompetenciák területén minden korosztálynak behozni valója van. Tehát ez nem jelent előnyt a felsőoktatásban tanulók számára alakított konnekt csoportok esetében sem. Hiszen, nem csak a technológiát kell ismerni, hanem olyan web 2-es alkalmazásokat is, melyek még nem elterjedtek. Azt persze értem, hogy egy ilyen csoportnak az eszközök használatának megtanítása, nem lehet a célja. Bár az MTA-s előadásban azt hallottam, hogy akár a JAVA programozás megtanítására is alkalmas egy ilyen szerveződés. Az egyik kommentben a „közös tudásépítés” kapcsán hangzott el az OpenSource programok megalkotásának folyamata (Linux…). Érdekes kérdés, hogy az a fajta munka tekinthető-e egy konnekt csoport munkájának. Biztosan (bár nem tudom) a munka során születtek blogbejegyzések is a folyamatról. (Mondjuk a gondolattérképet és a webináriumokat nem tudom elképzelni. De vajon követelmény ugyanazoknak a web2-es eszközöknek a használata minden konnekt csoportban?)

A közoktatásra lefordítva a konnektivizmust, érdekes kérdés lehet a csoportok szerveződése. Ennek kapcsán leszögezhetjük-e, hogy ezek a csoportok itt nagyon is kötötten szerveződnének, mondjuk osztálykeretben? Vagy itt léphet életbe az online szakkör szerepe? És akkor az is elképzelhető, hogy például a János vitézt nem formális keretek között, magyar óra keretében, hanem szabadidőben dolgoznák fel a diákok? Önként jelentkezéses alapon? Jó az elképzelés, de nem látok rá esélyt, még ha a konnektivizmus azt is mondja, hogy egy téma köré önszerveződéssel is létrejöhetnek csoportok. Ellenben, ha a témát a tanár szervezi, és maradjunk annál, hogy önkéntes alapon, akkor mekkora lenne az érdeklődők száma? Bár én hiszek a jó motiváció erejében! Ha ezt így meg lehetne oldani, idilli lenne a helyzet, hiszen akkor a tanórai oktatásban maradna egy csomó óra, amit másra lehetne fordítani. Soha, egy pedagógus sem panaszkodna arról, hogy nem tudja befejezni a tananyagot. Ehhez azonban csupa olyan diákra lenne szükség, aki még a szabadidejében is tanulni szeretne. (Egyébként lehet, hogy a kötelezően bevezetett egész napos iskola a motivációs kérdést is megoldaná. :-) (Csak a tanítás nem egész nap az iskola épületében zajlana.) Még tudnám folytatni, de a „vízióból” mára elég. (Ezt a szót Orsolyától plagizáltam.)

Véleményem szerint a közoktatással szemben, valóban évek óta elvárás a megújulás, de ez biztosan nincs nevesítve konnektivizmusként.

http://tenegen2.blogspot.com/2011/04/divatba-jon-e-konnektivizmus.html

A nyílt és zárt oktatás kérdése. (Teréznek megígértem, hogy erről fogok írni.) Persze semmiképp sem szakértőként, csak résztvevőként.

Tehát a zárt oktatásban a pedagógus felelős mindenért: a tananyagért, a tanulási módszerekért, stb. A zárt oktatás nagy mumusa a frontális munka, melynek lényege ebben az esetben, hogy az együtt tanított gyerekek tanulási tevékenysége egy időben zajlik térben, időben, valamilyen oktatási cél érdekében. A tanulókról szerzett előzetes információk csak kis mértékben számítanak, minden gyermeket egyformának vélünk tudásszintje, készsége, képessége szerint és egyformán próbáljuk meg tanítani őket. Az oktatás folyamatában a pedagógus van a középpontban direkt, néha indirekt módon. (Paul Redmond ipari oktatásnak hívja ezt.) Az egyik szempont, ami miatt még mindig domináns a frontális munka, mert a tömegoktatásban ez a legolcsóbb módszer. A zárt oktatás keretein belül is folyik differenciálás, de miután ez is pedagógus központú, ezért ez a pedagógusokra nagy terhet ró.

Ehhez képest a nyílt oktatásban tanulók munkatársai, együttműködő társai a pedagógusnak. Az értékelésben, módszerekben, tartalomban is közösen hoznak döntéseket. Ehhez szerintem magas belső motiváció kell. De az is lehet, hogy az maga motiváló, hogy egyenrangúnak tekintik őket. Az előadásban sok mindent hallottunk erről az elméletről, többek között a pedagógus facilitáló szerepéről. (Ez manapság egyébként egy nagyon közkedvelt szó.)

De a nyílt oktatásban is van frontális munka. Csakhogy a tanulók is részt vesznek az egységes tanítási-tanulási folyamat szervezésében. Az órai kommunikációra a kölcsönösség jellemző (tanár, osztálytárs felé), gondolatcserés beszélgetés zajlik (vita, közös tevékenység). A pedagógus, mint moderátor megfelelően ismeri tanítványai képességeit, ezért azt is tudja, hogy melyiktől mit kérdezhet úgy, hogy a tanítvány „kompetencia érzése” meglegyen.

„Az egyéni sajátosságokra tekintettel levő differenciálást és az egyéni sajátosságok ismeretében megvalósuló egységes oktatást együtt adaptív oktatásnak nevezzük, és kapcsolatba hozzuk a nyílt és zárt oktatás által ehhez biztosított lehetőségekkel, feltételekkel.” (M.Nádasi Mária, 2011)

Éppen ezért mondják az adaptív oktatásra, hogy az egységességre és differenciálásra egyszerre épít. Maga a szó azt jelenti, hogy alkalmazkodó, jelen esetben a tanuló sajátosságait is figyelembe veszi. Az adaptivitás eleve feltételezi, hogy a tanulóknak különböző céljaik lesznek.

Az adaptív oktatásra nagyon jellemzőek a motiváló tanulási környezetek és a változatos munkaformák (frontális, csoport-, egyéni és páros munka). A munkaformákról minden esetben szakmai szempontok alapján döntünk, mérlegelve, hogy változatosságot akarunk-e, motiváló tényezőként elérni vagy a gyerekek egyéni sajátosságaira épülő differenciálást tartjuk szem előtt.

Ide tartozik a kooperatív csoportmunka is, melyben változatos technikákkal alakíthatunk csoportokat (természetesen a célokat mindig szem előtt tartva), de ha az adaptivitás szellemében szervezünk csoportot, akkor mégis inkább homogén csoportok szervezése a megfelelő. A benne lévők a homogén csoportokra szabott differenciált feladatokat kapnak, melyek képességeiknek megfelelőek és lehetőséget adnak a fejlődésre is. Ez a fajta oktatás nagyban épít a gyerekek belső motivációjára és önállóságára, mert engedi eldönteni egyénnek és csoportnak, hogy a számára megfelelő szintű feladatot akár egyedül is kiválaszthassa.

Egyik előző blogomban már beszéltem az oktatási környezet kialakításáról, ezért most inkább egy számomra kedves módszert, a projektmódszert említeném.

Tehát a projekt mindig egy-egy téma köré szerveződik. Nálam, általában 3 projekt van egy évben. (Idén, sajnos nincs, mert egy héten csak 11 órában vagyok a gyerekekkel, egyetemi tanulmányaim miatt.)

Az egyik kedvenc projektem a Falu volt, mely a gyerekekkel közösen készült és egy keretjáték köré épült.

A játék kerete a következő volt:

Igazodtunk az élet igazi közigazgatásához; először a gyerekek a polgármestert és a polgármesteri hivatalt választották meg. Aki polgármester szeretett volna lenni, az korteshadjáratot szervezett, melynek során megismertette a tanulókkal jó tulajdonságait és programját. Az osztályban ezután választások zajlottak; a választások után állt fel a 3-4 fős képviselő testület. (Polgármester, alpolgármester, jegyző, titkárnő) A polgármester vezetésével megalakultak a hivatalok. Jelen esetben: orvosi rendelő, rendőrség, újság, postahivatal.

A falu ezután a hivatalokba szerveződve működött tovább. Természetesen számítottam a gyerekek kreativitására, ezért csak tématervezetet állítottam össze, mert a mindennapi működést a gyerekek ötletei is meghatározták.

Bemelegítésképpen a következő feladatokat valósítottuk meg velük:

Elkészítettük a hivatali címereket, terveztek hivatali táblát a kapura (nyitva tartás, fogadóóra, szolgáltatások, stb.). Készítettünk belső szabályzatot; hogyan működik a hivatal (munkaidő, díjazás, „szankciók”, stb.). Emellett a hivataloknak is külön feladataik voltak: a Polgármesteri Hivatalnak elvárás gyűjtemény készítése: Hogyan működjön a falu?; az Orvosi rendelőnek ajánlást kellett készíteni a betegségek megelőzésére; bekövetkezésükkor gyógyításukra. És így tovább.

A téma során a legfontosabb tevékenység volt, hogy kapcsolatot tartottunk egy Nógrád megyei községgel: Palotással. (kirándulás, népművészet, barátságok alakítása, levelező társak)

A tanítási órák anyagai is a téma köré voltak rendezve. Egy héten kb. 5-6 órát foglalkoztunk a projekttel.

Hosszan tudnék még írni erről, mert nagyon szeretik a gyerekek (és én főleg!) ezt a módszert. A projektek alatt sosem volt gondom a hagyományos oktatással sem.

Csak azért írtam ilyen hosszan erről, mert erről legalább hitelesen tudok írni. Hogy kapcsoljam ezt a konnektivizmushoz? Végig kéne gondolnom, hogy az előadás hogyan kapcsolta az adaptivitást a Konnekt csoport elemzéséhez.

Projekt – konnektivizmus, mindkettő egy újfajta tanulási módszer, és mint olyan, megfelelően használva alkalmas lehet sok mindenre. (Pl.: a motiválásra vagy a rendszerben való gondolkodásra)

Lehet, hogy egyszer majd egy virtuális falut is létrehozunk a gyerekekkel.

Zárásképpen (nekem) sajnos, bejegyzésem sötét oldala következik. :-)

A kurzus vége felé közeledve arra a következtetésre jutottam, hogy ha lezárása után írok is blogot, az biztos, hogy csak olyan témában teszem, amihez értek. (Azt is csak úgy tudom elképzelni, ahogy egy nagyon kedves kollégám teszi, rövid, tájékoztató jelleggel.) Olyan témában, amit még csak akkor fedezek fel, biztosan nem. Semmiképpen sem szeretnék abba a hibába esni ugyanis, hogy ha csak egyszerűen leírom a témát, akkor esetleg web2-es kalóz leszek (találó hasonlat), ha saját véleményemet is hozzáteszem, akkor viszont fontoskodom (sőt, hagyom magam megkritizálni). :-)

A kurzus során többen írták, hogy sokszor mélyponton voltak, én most érzem, hogy lassan lemorzsolódom (és nem az időhiány miatt). Lehet, hogy azért, mert ezen a héten konkrétan a csoportról is szó volt, és ez kicsit „kiverte nálam a biztosítékot”.

Felhasznált irodalom:

Didaktika (Szerk.: Falus Iván), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003., XV. fejezet.

Tarné Éder Marianna: Órai jegyzet (Adaptivitás az oktatásban)